A Kalaripayattu egy harcművészet, mely eredetileg a dél-Indiában található Kerala stílusa volt. Maga a kalari szó először a Sangam korszak (i. e. 3. sz. – i. sz. 4. sz.) irodalmában jelent meg, mellyel a csatatéren és a harcokban használt technikákat jelölték. Ezek alapján az egyik legrégebbi, még ma is létező stílusként tartják számon, mely több más indiai harcművészetnek is alapjául szolgált. Az írásos emlékek lándzsák (vel), íjak és nyilak (vil ambu), kardok (val) és pajzsok (kedaham) használatáról számolnak be.
Ebben a korszakban minden harcosnak komoly kiképzésen kellett keresztülmenni, melynek az eszközök használatán kívül a lovon és elefánton lovaglás is részét képezte. Mozgáskultúráját tovább színesítik a jóga, és különböző indiai táncok elemei (egyes tánciskolák még manapság is együttműködnek a Kalaripayattu oktatókkal, hogy segítsenek a mozgáskultúra fejlesztésében).
A jelenlegi formájában a 6. században mutatkozott meg először, mely a következőket foglalja magában: ütések, rúgások, grappling, formagyakorlatok, fegyveres harc és gyógykezelések (pl. speciális masszázs, mely a regenerációt segíti). Léteznek regionális változatok aszerint, hogy melyik térségben járunk. Az északi Kalaripayattu elegáns és rugalmas mozgásokból, kitérésekből, ugrásokból, fegyveres harcokból áll, míg a déli „Adi Murai” stílus elsősorban a kemény technikákat, pusztakezes harcot és a vitális pontok támadását részesíti előnyben.
A köztudatban való újjáéledése az 1920-as években kezdődött, mikor megnövekedett az érdeklődés a dél-indiai művészetek iránt. Az 1970-es évekre a világ számos térségében ismertté vált ez a harcművészet, az elmúlt évtizedekben pedig további erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy világszerte népszerűvé váljon. Ennek a folyamatnak egyik fontos részét képzi az indiai (és nemzetközi) Kalaripayattuval is foglalkozó filmek széles körben való terjesztése, pl. Asoka (2001), The Myth (2005), Manasara (2010), Commando (2013) stb.
3 fő regionális változata létezik, melyek a támadó és védekező mintáikkal tűnnek ki.
Az Északi Kalaripayattu: sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a fegyveres harcra, mint a pusztakezesre. A monda szerint alapítója Parashurama, aki Vishnu 6. avatárja. Egyik legnagyobb különlegessége a meippayattu, mely a testedzést és az azt követő teljes testes, olajos masszázst jelenti. A kezelés és a masszázs rendszere és gyakorlata szorosan kapcsolódik az Ayurvédához. A gyógynövényolajos masszázs fő célja, hogy növelje a gyakorlók rugalmasságát, segítse a regenerálódási folyamatokat, ezáltal megrövidítse az izmok, csontok, szalagok és az idegrendszer gyógyulását. Ehhez a talpukkal, teljes testtömegükkel ráterhelve végzik a kezelést.
A Déli Kalaripayattu: a képzés magában foglalja a pusztakezes egyéni gyakorlatokat (chuvatu), a partnerrel folytatott gyakorlást (jodi), a rövid botot (kurunthadi), a hosszú botot (neduvadi), a kést (katthi), a tőrt (katar), a kard és pajzs kombinációját (valum parichayum), a rugalmas kardot (chuttuval), a dupla kardot és a vitális pontok támadását (marma). A gyógyászati kezelés a déli siddha rendszeréhez hasonló, mely az észak-indiai Ayurvédától eltérő.
A központi területek Kalaripayattu-ja: Technikák szempontjából is sokszínű ez a stílus, nagy hangsúlyt fektetnek az alsótest erejére és robbanékonyságára a „chuvatu” rendkívül alapos begyakorlásával, miután haladó szintig jutottak a fegyveres technikákkal és az általános tanulmányaikkal.
Marmashastram és masszázs:
A tanult mesterek képesek lehetnek harcképtelenné tenni vagy akár meg is ölni az ellenfelet a marmam (vitális pont) helyes megérintésével. Annak érdekében, hogy ezzel a technikával ne történjenek visszaélések, csak a legmagasabb szinten lévő és leghiggadtabb személyeknek adják át a tudást. Nem csak harc során használják azonban, hanem egészségügyi kezelés során is (marmachikitsa). Ennek eredményeképpen magas ismeretekkel rendelkeznek az emberi testről, és a hagyományos orvoslásról és masszázsról, melyet elsősorban a tanítványaikon alkalmaznak.
